Mentálhigiénés Csoport

Tevékenység: pszichiátriai ellátás és gondozás, mentálhigiéne, pszichológiai tanácsadás, pszichoterápia. Eger, Arany J. u. 20/a

ELHUNYTAKRA EMLÉKEZVE

November 1-e mindenszentek ünnepe, november 2-a halottak napja. Néprajztudósok leírásai arra utalnak, hogy a magyar néphagyomány egykor nagyon gazdag halottkultusszal rendelkezett. Ez mára jelentősen megfakult, megkopott. A sírok rendbetétele, a virágok elhelyezése, a gyertyagyújtás szerencsére a legtöbb család életében még szokásban van. Hogy mi történik a temetőben és az otthonokban ilyenkor, jól leképezi azt, hogy vagyunk halottainkkal, a saját gyászunkkal és azokkal a még élő hozzátartozóinkkal, akikkel lehetőségünk van (vagy legalábbis volna) megosztani fájdalmunkat, emlékeinket. Sok ember hetekkel a halottak napja előtt szorong ettől az ünneptől, különösen azok, akik először emlékeznek meg nemrég elhunyt szeretteikről ezen a napon.

Egy év a gyászév?

Hagyományosan egy évet tekintettek gyászévnek. Egy teljes esztendő során ugyanis sorban át kell élnünk azokat az ünnepeket, amelyek emlékei az elhunythoz kötődnek. Névnapok, az elhunyt születése napja, a házassági évforduló, a karácsony, nyaralás, ami az előző évben még ővele volt teljes, stb. Minden ilyen jeles esemény újból és újból felbolygatja a gyászoló lelkét, azt tudatosítva benne, hogy már semmi sem lesz olyan, mint korábban, az eltávozottat soha semmi vissza nem hozhatja, az életnek nélküle kell folytatódnia. Ennek tudomásul vétele lassú, fájdalmas, gyakran érdekes álmokkal vegyes folyamat, melyet a szakemberek többféle szakaszelmélet segítségével próbáltak megragadni. Noha ez utóbbiakról sokat lehet most olvasni, fontos azt tudatosítani, hogy a gyászolás mindig hallatlanul egyedi, nem lehet, és nem is kell sem könyveknek megfelelően haladni ebben a belső munkában, sem egy év alatt túljutni a fájdalmon, dühön, magányosságon.

A gyászt ugyanis sok tényező befolyásolhatja. Nehezebb elengedni a másikat, ha hirtelen következett be a halál (nem lehetett úgy „készülni” rá, mint egy hosszantartó krónikus betegség esetében), különösen nehéz a gyászoló helyzete, ha az elhunyt nem természetes úton ment el, hanem gyilkosság, önkezűség vagy valamilyen katasztrófa következményeképpen. Az is sokat számít, hogy a gyászolónak mennyire erőforrása van. Vannak-e körülötte, akik szeretik, támogatják a bajában, akikkel meg tudja osztani érzéseit, gondolatait, emlékeit? Vannak-e olyan feladatai, elfoglaltságai, amelyek erőt, sikerélményt adnak, illetve, amelyben belső feszültségei megdolgozhatók? A gyászfeldolgozást tovább nehezíti, hogy akivel éltében sok konfliktussal terhelt kapcsolatunk volt, annak az elengedése is nehéz. A „Halottról vagy jót, vagy semmit.” mondás sok családban tabuként ereszkedik azokra a rendezetlen viszonyokra, aminek romjain az élők kapcsolatai működnek.

Hogyan lehet megélni, „túlélni” a halottak napját? Származhat-e ebből bármi jó?

Gyakran már hosszú hetekkel a halottak napja előtt feszíti a gyászolókat az a tudat, hogy közeleg ez az esemény. Általában minél frissebb a veszteség, annál rémítőbb a gondolat, hogy a temetőbe kell menni gyertyát gyújtani olyasvalaki sírjánál, aki életünk, mindennapjaink része volt. Sokszor a cél ilyenkor valahogy, akárhogy végigcsinálni és túlélni az égetést. Hónapok, évek elteltével ezt az állapotot egyre inkább fel tudja váltani a csendes, békés emlékezés.

Halottak napjára készülve a gyászolónak fontos tudatosítani magában, hogy mi esne neki jól, mi és hogyan történjen meg ezen a napon. Gyakran – főleg az első évben – fontos lehet, hogy a gyászoló ne maradjon egyedül fájdalmával. Vannak, akiket az nyugtat meg, ha gondoskodhatnak halottaikról: lemossák a műkövet, kiszedik az évelő növényeket, krizantémot ültetnek a helyébe, stb. Jóleshet, hogy ha van kivel beszélgetni az elhunytról, különösen olyasvalakivel, aki ismerte őt, akivel vannak közös élmények. Alkalom lehet ez a nap régi család fényképek nézegetésére, a még élő hozzátartozókkal együtt, vagy akár magányosan.

Érdemes nyíltan fel is vállalni a többi családtag előtt, hogy mi mit szeretnénk, hogyan kerüljön sor a megemlékezésre. Senki nem gondolatolvasó, így sok sértődés, megbántódás elkerülhető, ha kifejezzük igényeinket, időben elmondjuk terveinket. Ezek között szerepelhetnek praktikus szempontok, például, hogy mikor, hogyan tervezzük a temetőbe menetelt. Ezen túlmenően meg lehet osztani azokat az elképzeléseket, amik arra vonatkoznak, nekünk mi esne jól, mire van igényünk. Ilyen lehet például annak a vágynak a kifejezése, hogy ne rohanjanak el a temetőbe látogatás után a „fészekből kirepült fiatalok”.

Vannak családok, méghozzá elég sok hazánkban, amelyekben nem mernek a hozzátartozók előhozakodni ilyen kérésekkel, ötletekkel, mert a család korábbi történetében sem volt annak kultúrája, hagyománya, hogy beszéljenek az ünnepekhez kapcsolódó vágyaikról, szükségleteikről, vagy egyáltalán arról, hogy valójában ki hogy van a bőrében. Így sok családban gyászolnak magányosan, ahelyett, hogy a családtagok összekapaszkodnának, egymás támaszai, vigasztalói volnának a fájdalomban. Nagyon különös élethelyzet ez. Pszichológusként gyászolókkal dolgozva gyakran látom azt, hogy a halál szinte szétrobbant régi, bebetonozottnak tűnő, rosszul működő családi struktúrákat, és egyben lehetőséget is ad arra, hogy a még élő családtagok másképp tudjanak kapcsolódni egymáshoz, mint korábban. A gyászolókon múlik az, hogy további falakat húznak maguk köré, a régi állásaikat erősítik meg, vagy centiről centire haladva közelednek egymás felé. Noha a visszautasítás lehetősége is benne van a közeledésben, a tapasztalat gyakran az, hogy pozitív fogadtatásra számíthat az, aki mer nyitni.

Bimbó Melinda - pszichológus

Főoldal

Az oldal összefoglalása

Elérhetőség

Jöjjön el hozzánk

Bemutatkozás

Néhány szóban intézményünkről

Munkatársaink

Ismerje meg pszichológusainkat pszichoterapeutáinkat és pszichiátereinket

Tevékenység

Itt megtudhatja mit ajánlunk önnek

Készítette: Kovács Kázmér