Mentálhigiénés Csoport

Tevékenység: pszichiátriai ellátás és gondozás, mentálhigiéne, pszichológiai tanácsadás, pszichoterápia. Eger, Arany J. u. 20/a

Fehér Hangok - XVII. évf. 2010. 09-10. szám

Vissza az előző számra Ugrás a következő számra

GYEREKEK MESÉLNEK

FALAK

A mese:

A süni és barátja, a róka találkoztak két kisebb állattal, a csigával és az egérrel. Se szó, se beszéd, jól megagyalták a kisebbeket, azok meg csak néztek, és nem értettek semmit. A süni meg a róka korábban nem ilyen volt, de állítólag nekimentek véletlenül a rosszaság falának, és így megváltoztak. Kigyógyították őket úgy, hogy neki kellett menniük a jóság falának. Ám ahelyett, hogy békességben lettek volna, azt kezdték el kiabálni, hogy istenek akarnak lenni. Hát megkeresték az Isten-falat és nekimentek. Nem sok örömük volt az átváltozásban, mert mindent el kellett viselniük, ki kellett bírni minden terhet és nehézséget. Hamar belefáradtak ebbe, kijelentették, hogy átalakulnak hercegnőkké. Ez, úgy tűnt, végre jó döntés, mert nem kellett semmit csinálni, csak a szolgálót ugráltatták, aki mindent meg is csinált körülöttük, mindennel ellátta őket.

A valóság:

A történet kitalálója egy hatéves lányka, aki most megy iskolába. A problémája az, hogy az óvodai ballagási ünnepen „összeroppant”, zokogva kirohant és nem volt hajlandó visszamenni. Ő mindig mindent vállalt, mindenkinek a kedvébe igyekezett járni, mindennel meg lehetett bízni, mert ügyes és megbízható volt. Szülők, óvoda csak pozitív dolgot tudtak róla mondani. Korábban sajnos tanúja volt egy kemény incidensnek, ahol olyan embert bántottak, aki számára fontos.

Mi állhat a történet hátterében?

Jól érezhető módon több szintje van a történetnek. Az elsőben beazonosítható az értelmetlen agresszió, támadás, ami a védtelen kis állatokat és azt a számára fontos embert érte. Nem lehet megérteni, csak megélni lehet. Fura és izgalmas szimbólum, ahogy a szereplők egy falnak nekimenve változnak meg, lesznek rosszak vagy jók. Ilyenek pl. a krízisek is, mintha a betonfalnak mennénk, és az ütközés után bizony mások leszünk pozitív vagy negatív irányban. Ilyen „fal” lehet a magas teljesítmény elvárása is. Jól érzékelhető a vágy Istennek lenni. A kislányról csak kiemelkedőket mondtak a felnőttek, szinte istenítették őt. Benne magában is vannak ilyen omnipotens töltések, és szeretne mindenki felett álló lény lenni. Ugyanakkor megéli a valóságban is, hogy ez nagyon megterhelő. Ezért vágyik vissza abba az állapotba, amikor még mindennel kiszolgálják, neki semmi dolga, csak jelezni, hogy éppen mire van szüksége. Minimum két krízisállapot sejlik fel a történetben. Az egyik az élet által produkált akcidentális krízis, amikor tanúja volt a számára fontos személy bántalmazásának. A másik krízis a fejlődés természetes velejárója. Váltás a kisgyermeki létből (amikor még mindenről mások gondoskodnak) arra a létformára, amikor már neki is van felelőssége, kötelezettsége. Lehet, hogy kicsit korán, nagyobb erővel, nagyobb mennyiségben húzta magára, illetve kapta megbízatásként másoktól a felelősséget, feladatokat, amibe belefáradt. A játék fontos tapasztalata számára az lehetett, hogy lehet váltani, ha egy helyzet meg-terhelő, és nem kell belepusztulni.

BIMBÓ ZOLTÁNNÉ - pedagógus, mentálhigiénikus, szociális munkás

vissza

KÖZMONDÁSOK

SOK LÚD DISZNÓT GYŐZ

A sertés testsúlya öt- vagy tízszerese is lehet egy megtermett libáénak, még több is talán. Bár a liba csőre is fájó sebet tud ejteni, ha „csípni” támad kedve, mégis a disznó erős fogazata, mellyel a kemény csöves kukoricát megdarálja, emberi csontot is roppanthat. Egyszóval egy dühös sertés jóval veszélyesebb lehet az emberre, mint egy mérges liba. Ha egymás közt viszálykodnak, biztosan a disznó győzelmével végződne a harc. Ám ebben a közmondásban az egymáshoz viszonyított mennyiségeken van a hangsúly.

A sportban és a sportszerű vetélkedésekben a mennyiség (a csapatok létszáma) meg a korcsoport és a súlycsoport betartása alapvető követelmény. De például utcai verekedés vagy harctéri roham esetén egyenlőtlen arányok lehetnek. Lehet hallani olyan sajnálatos esetekről, amikor bűnöző gyerekek támadnak meg egy felnőttet, aki nem tud kellően védekezni velük szemben. Olyasmi is előfordul, hogy házsártos asszonyok nem is fizikai erővel, hanem veszekedésükkel, szitkozódásukkal futamítanak meg erős férfiakat. Vagy – szelídebb változatban – gyerekek addig könyörögnek, vitatkoznak, fogadkoznak, kedveskednek vagy hisztiznek a szüleikkel szemben, míg azok feladják elhatározásukat, és engednek a kicsik kérésének. Ilyen esetekre alkalmazza a népnyelv a fenti közmondást.

Létezik a hasonló „felállásnak” egy igazán pozitív fajtája is. Háborúk történetéből emlegetnek olyan csatákat, amikor jóval kisebb létszámú csapat győzni tudott a nagy túlerővel szemben. Leszámítva a stratégiai tudást, ügyesen alkalmazott cselt, esetleg árulást, a túlerővel szembeni győzni tudás kulcsa a kisebb csapat motiváltsága, lelkesedése, elszántsága, lelki ereje, áldozatkészsége. Ezek a lelki tényezők – idegrendszeri és hormonális folyamatokon keresztül – felszabadítják a szervezet tartalék energiáit, elnyomják a fáradtságérzést, enyhítik a félelmet, blokkolják a fájdalomérzetet, növelik az izmok erőkifejtését. Ezt a fajta motiváltságot a katonák önértékelése, az adott harchoz való viszonyulása és a csapatszellem együttesen adja. Aki gyengének, ügyetlennek, harcban képzetlennek érzi magát, nem tudja kellően összeszedni a lelki erejét. Azokat a katonákat, akik már nagyon elfáradtak és kiábrándultak egy igazságtalan háborúból, aligha lehet végső erőfeszítésre mozgósítani. Ha az egyén egyedül érzi magát, nem várhat segítséget a saját társaitól vagy távolabbi szövetségeseitől, az sem fog lelkesen harcolni. Ezzel szemben az a fiatalember, aki éveken át edzette magát a harcra (mint a régi idők vitézei), ereje, rátermettsége tudatában jól tudja mozgósítani erejét, amikor szükség van rá. Ehhez hozzásegítheti a vallásos hit, akár egy kedvező jóslat, egy amulett is (természetesen csak ha hisz benne). A hazájukat, házukat, népüket, családjukat védő elszánt katonák mindig esélyesebbek voltak a gépies túlerővel szemben. Az összekovácsolódott csapat sokkal sikeresebben tud együttműködni, egymással, egymásért küzdenek. A szövetséges csapatok közeledésének híre, hite is plusz erőt adhat nekik.

Az összefogás, együttműködés természetesen a munkában, sportban is fontos hajtóerő. Az ún. civil kezdeményezésekben (pl. utcaszépítés, rászorulóknak gyűjtés, védekezés a gátakon, aláírásgyűjtés, utcai demonstráció) a hétköznapokban is megtapasztalhatjuk, hogy ha emberek, akik egyenként gyengék és nem tudnak sokat elérni, összefognak valami cél érdekében, akkor legyőzhetnek különböző természeti és emberi akadályokat.

Az egri várvédők legendás harcában és győzelmében szintén ezek a belső energiák, a hazaszeretet, a nemzet és a család védelme, a végső elszántság adta erő működhettek közre.

DR. IGNÁCZ PIROSKA - klinikai szakpszichológus

vissza

MEGELŐZÉS

ELHÚZÓDÓ GYÁSZREAKCIÓ

Az élet egyik kegyetlen velejárója, hogy mindegyikünket ért már vagy ér majd életünkben olyan veszteség, amikor közvetlen szerettünktől kell örök búcsút vennünk. Az ilyen veszteség esetén érzett szomorúság, elkeseredés természetes érzés. A gyász velejárója a bizonyos ideig – néhány hétig, néhány hónapig – érzett levertség, fokozott érzékenység, gyakori sírás, a meghalt személyről való gondolkodás, a külvilágtól való visszavonulás, az aktivitás csökkenése. A gyász érzését testi, vegetatív tünetek is kísérhetik: nyugtalan alvás, remegés, gyomor- és szívpanaszok. Ezt a természetes állapotot nem tudjuk megelőzni, ezt át kell vészelni valahogy.

Más dolog az elhúzódó, kóros mértékű gyászreakció. Előfordul, hogy édesanyjukat vagy férjüket elveszítő középkorú nők éveken át nem tudnak egyedül kivergődni ebből a levert, reménytelen, szorongó lelkiállapotból. Természetesen más életkorban és férfiaknál is előfordul a kóros fokú gyász. Nyilvánvaló, hogy az eleve érzékenyebb személyiségű embereket ingatja meg nagyobb mértékben ez a nagy csapás, míg az erősebbek saját erőből is kikapaszkodnak belőle. Az elhunyt személyhez fűződő kapcsolat szorossága nagy súllyal esik a latba, magyarul, akit nagyon szeretünk, annak a halálát nehezebb feldolgozni. Az egzisztenciális problémák is sokat ronthatnak a gyászoló lelkiállapotán. Ha az elhunyt családfenntartó után a csonka család megélhetése veszélybe kerül, akkor mélyebb lesz az kétségbeesés, elkeseredés és a reménytelenség. Ez sújtotta tömegével a háborúban elesett katonáknak a kisgyermekkel itt maradt feleségeit. De az erős férfi (főleg idősebb férfi) is kibillen lelki egyensúlyából, ha a róla évtizedek óta gondoskodó felesége távozik, ilyen esetben nemcsak a megszokott személy fog hiányozni, hanem az is súlyosbítja a helyzetét, hogy nem tud kellően gondoskodni magáról. Mindenképpen reménytelenebb lelkiállapotba kerül az az ember, aki egyébként is magányos, nem veszik körül támogató rokonok, barátok.

Az elhúzódó, kóros mértékű gyászreakciók nagy részénél mélyebb elemzéssel rájövünk, hogy bűntudat, önvád is súlyosbítja az itt maradó személy lelkiállapotát. Ez vagy indokolt, vagy teljesen alaptalan. Sokan vannak, akik úgy érzik, talán nem tettek meg mindent a halál ellen, pl. nem hívtak idejében orvost, előbb kellett volna kezeltetni, talán nem gondoskodtak róla eléggé az ápolás folyamán. Vagy a betegségfolyamattal nem összefüggő téren: pl. nem mindig viselkedtek megfelelően az illetővel, életében nem adták értésére, hogy mennyire szeretik, vagy alkalomadtán gorombán beszéltek vele, elmulasztottak valamit, netán becsapták, megcsalták. Ez az utólagos lelkiismeret-furdalás sok töprengéssel, erős szorongással jár, és nem engedi időben feldolgozni a veszteséget.

Meg lehet-e előzni a kóros gyászreakciót? Bizonyos fokig igen. Egyik lehetőség, hogy amikor megtörtént a haláleset, engedjünk szabad folyást az érzéseinknek. Szabad sírni, kiabálni, kétségbeesni, talán még vádaskodni is. Ha valaki ilyenkor „erős” próbál lenni, magára kényszerít valami túlzott fegyelmezettséget, azzal csak azt éri el, hogy később – lehet, hogy hónapok múlva – kerülő utakon újra és újra előtör a bánat és az önvádlás, pl. szorongásos álmokban vagy vegetatív tünetekben. Az ősi szokás, a virrasztás, az elsiratás ilyen értelemben mentálhigiénés jelentőségű volt. Ma már másképp csináljuk, valóban nem jól veszi ki magát, ha a „modern ember” a temetésen hangosan jajgat és elájul. Ám csendes magányában vagy családi körben nem kell visszafognia magát, inkább hagyja kiáradni a könnyeit és az érzéseit.

A másik fontos cselekedet, hogy rendet kell tenni a szekrényben és a gondolatokban is. Nem jó, ha a gyászoló naponta többször előveszi az elhunyt ruháit, tárgyait, de az sem, hogy mindent „kidob”, ami őrá emlékeztetné. Néhány nap vagy hét múlva szépen el kell rakosgatni a tárgyakat, egyenként elbúcsúzva tőlük, mintegy „eltemetni” ezeket is. Sokan átrendezik a lakást, a kertet, ezzel is lerakják egy újfajta élet alapjait. Természetesen a gondolatok és érzések között rendet rakni még fontosabb. Végig kell gondolni, hogy mi miért is következett be, valóban volt-e valami mulasztásunk, hogy lehetett volna másképpen megoldani, hogyan lehetne valamit utólag kijavítani, jóvátenni.

Az elhunyt emlékének ápolása is fontos a gyászmunka során. Úgy gondolom, ma már nem feltétlenül a ruházat színével kell mutatni kifelé a gyászt. Munkába járáshoz főleg nem praktikus a fekete ruha. A temetőbe sem kell naponta kijárni. Az, hogy időnként kimegy és visz néhány szál virágot vagy megöntözi a palántákat, és bizonyos alkalmakkor mécsest gyújt, azzal kifejezi önmaga és a külvilág előtt, hogy nem felejtette el halottját, kegyelettel őrzi az emlékét. Nagyon jó, ha van kivel beszélgetni néha a halottról, ezzel is bizonyos értelemben megtartva magunk között, az élők között.

Ahhoz, hogy ne érezzünk utólag súlyos mulasztást, jó lenne, ha minden szerettünkkel még életében őszinte, bensőséges kapcsolatot tudnánk ápolni, amibe belefér a negatív véleményünk kifejezése, de a ragaszkodás kimutatása is.

DR. IGNÁCZ PIROSKA - klinikai szakpszichológus

vissza

JELKÉPEINK

KŐ, SÍRKŐ, EMLÉKMŰ

Nagy lépés volt az emberiség történetében, amikor elődeink birtokba vették a követ, amikor már nemcsak hajításra vagy magvak feltörésére használták (előbbit a majmok, utóbbit egyes nagy testű madarak is feltalálták már). A kő megfelelően pattintva éles szerszám, kést, nyílhegyet, baltát helyettesít, erről a szerszámhasználatról egész korszakot neveztünk el utóbb. Ezen a prózai felhasználáson felülemelkedve több földrészen óriási köveket (megalitokat) állítottak fel őseink nagy erőfeszítéssel és komoly együttműködéssel, valamilyen, máig sem megfejtett kultikus célból.

Emléket állítani valamely személynek vagy eseménynek egy tartós anyagból, melyet még a kései utódok is megláthatnak – ez a törekvés szintén az ősidőktől fogva él és napjainkra is megmaradt. Ez lehet emlékoszlop, fejfa, agyagból formázott és égetett szobor – ahol nem volt jól megmunkálható kő, ezek is megfeleltek a célnak. Mégis a kő az „igazi”. Isteneket meg halandókat ábrázoló ókori görög márványszobrok, istennőknek szentelt templomok, uralkodók sírhelyéül épült egyiptomi és dél-amerikai piramisok máig kiállták az idő ostromát, és ma is gyönyörködünk bennük. Az újkorból is számtalan kő-alkotást ismerünk, talán nincs is olyan kis település, ahol ne lenne legalább egy faluvégi kőkereszt, de egyre több helyen, központi tereken állítanak jeles személyeket ábrázoló szobrokat, elvont alkotásokat vagy emlékműveket. A temetők tele vannak sírkövekkel, alig látni itt-ott egy-egy fejfát vagy fakeresztet. Régi, már nem használt temetőkertekben több száz éves, földbe süppedt, megkopott, mohalepte köveket is láthatunk.

A kő mint anyag és ebből eredően az emlékmű a szilárdságot, időtállóságot, örökkévalóságot jelképezi. Természetesen a házépítéshez is tartósabb, igényesebb a terméskő lábazat meg a téglafal, mint a régebben alkalmazott vályog. Sok szobrot, emlékművet fémből (vasból, bronzból) készítenek, de ezek is általában kőből emelt talapzaton nyugszanak.

Embereket, természeti és társadalmi jelenségeket, elvont dolgokat is szokás a „kő” szó (illetve tulajdonságai) felhasználásával jellemezni. Télen a talaj „kőkeményre” fagy, szikkadt kenyérre is mondjuk, túlzással persze, hogy „ez olyan kemény, mint a kő”. Testépítőkre mondják, hogy „kőkemény izmaik” vannak, vagy olyan az alakjuk, mintha kőből faragták volna ki. Ismerünk „kemény”, „kemény fejű”, sőt „kemény szívű”, „kőszívű” embereket, kemény próbatételt, szilárd elhatározást, időtálló tervet, mondjuk, ha valamit megváltoztathatatlannak akarunk jelezni, hogy ez „kőbe van vésve”. Régen ismert népítélet volt a megkövezés, máig is ismert mondás, hogy „ha megköveznek is érte, akkor is megteszem”, vagy „az vesse rám az első követ, aki teljesen bűntelen”.

Sajnos, nem minden kő örök életű. Ez persze fajtájától meg a környezeti hatásoktól is függ. Az egri szőlőhegyeken is különböző keménységű kőbe vájták a pincéket. De a legkeményebb bazalt is darabolható, és a márványszobrok, épületek is pusztulnak a savas esőtől, füsttől, koromtól. A kő kettős tulajdonságát, időtállóságát és mulandóságát mutatják az alábbi sorok is.

DR. IGNÁCZ PIROSKA - klinikai szakpszichológus

vissza

Főoldal

Az oldal összefoglalása

Elérhetőség

Jöjjön el hozzánk

Bemutatkozás

Néhány szóban intézményünkről

Munkatársaink

Ismerje meg pszichológusainkat pszichoterapeutáinkat és pszichiátereinket

Tevékenység

Itt megtudhatja mit ajánlunk önnek

Készítette: Kovács Kázmér