Mentálhigiénés Csoport

Tevékenység: pszichiátriai ellátás és gondozás, mentálhigiéne, pszichológiai tanácsadás, pszichoterápia. Eger, Arany J. u. 20/a

Fehér Hangok - XVII. évf. 2010. 07-08. szám

Vissza az előző számra Ugrás a következő számra

GYEREKEK MESÉLNEK

A DEMENTOR

A mese:

Létezett egy szörnyű Dementor, mindenkitől el akarta venni azt, ami az illetőnek a legfontosabb az életében. A Dementornak óriási ereje volt, így megtehette, amit akart. Volt egy sárkány, aki veszélyes lehetett volna rá, de az is gonosz és a barátja volt. A Dementor ellenállás nélkül elvette egy ember életét, és az oroszlán bátorságát, erejét. Amikor a Dementor elvette, elszívta az ember életét, az összeesett és élettelenül terült el a földön. A Dementor elégedetten távozott. Az oroszlán lassan odasompolygott a földön heverő testhez, hátára vette és bevitte egy barlangba, kiderült, hogy ott egy csodaforrás fakadt. Ez visszaadta az ember életét és az oroszlán bátorságát, erejét. Közben a sárkány is, látva, hogy milyen gonoszságot tett a Dementor, és hogy a bajba jutottak hogyan segítik egymást, ő is átállt hozzájuk. Együtt már elég erősek lettek ahhoz, hogy legyőzzék a Dementort.

A valóság:

A történet kitalálói alsó tagozatos fiúk. A Dementort kitaláló és a játékban az oroszlán szerepét vállaló fiú mozgékonysága, viselkedése miatt sűrűn került konfliktusba az iskolában és otthon is. Szülei elváltak, és ő mintha nem találná önmagát ebben a megváltozott felállásban. Az embert játszó fiú, akitől az életet veszik el, ijesztő szomatikus tüneteket produkál reggel, iskolába menéskor. Ő otthon még mindig lehet „kicsi”, és él is ennek előnyeivel. A sárkány szerepét kitaláló, majd a jókhoz átálló fiú viselkedése problémás. Alapvetően kezelhető, de ha időnként kirobban, az környezetében komoly riadalmat vált ki.

Mi állhat a történet és a közös játék mögött?

A fiú, aki a Dementort kitalálta és az oroszlánt játszotta, több szimbólummal is megjelenítette problémáját. Náluk is „járt” a Dementor, elvette azt, ami számára még most is a legfontosabb: a családi összetartozást. Mivel ő elsős, és az iskolában egy teljesen új életformában kellene megfelelni, a korábbi játékos szabad élettől is megfosztva érzi magát. Nem találja a helyét a szétesett családban, a megváltozott életformában. Az oroszlán szabad, erős, domináns, akit tisztelet övez. A kisfiú maga pedig már nem szabad, nem domináns sem az iskolában, sem otthon, a sok konfliktus miatt nem érzi az elfogadást. A játékban kúszva-mászva, erejét meghaladóan segített a másikon, és közben önerejét is megérezte. Ez a vágya az életben is. Jót tenni, elnyerni a többiek elismerését, és visszakapni mindehhez az erőt, a motivációt. A másik fiú, akitől „az életet vette el” a Dementor, jól kifejezte, hogy az élet az, ami neki most hiányzik. Egész évben hajtott, meg akart felelni, jól akart teljesíteni mindenütt. Közben elfogyott az energia, az örömök forrása, csak a feladat, a „kell” és a „muszáj” maradt. Szüksége van a játékra, az örömre. A sárkányt játszó fiú viselkedésének kettőssége jellemző a játékában és a valóságban is. Abban, hogy a gonosz ellen fordult és a bántalmazottak mellé állt, kifejeződik a vágya: jót tenni, helyesen viselkedni, megküzdeni a rosszal.

BIMBÓ ZOLTÁNNÉ - pedagógus, mentálhigiénikus, szociális munkás

vissza

KÖZMONDÁSOK

A PÉNZNEK NINCS SZAGA

Valósággal közmondássá vált ez a régesrégi kijelentés, melyet egy ismert történelmi személyiség, az ókori Vespasianus császár tett. A Rómában működő nyilvános illemhelyek bevétele után is adót vetett ki, ezt kifogásolta a fia, erre válaszolt így: „Pecunia non olet”, a pénz nem szaglik. Tehát ő és családja fintorgás és fanyalgás nélkül élvezheti az ebből eredő jövedelmet is.

Konkrét értelmében így van, a pénznek a fémanyaga, de még a papír is sokat kibír, illetve kevésről árulkodik. Ha ránézünk egy fényes vagy akár már kopottas kétszínű százforintosra vagy egy papír húszezresre, nem látszik meg rajta, hogy kiknek a kezén ment át előzőleg, semmi nem árulkodik arról, hogy „mennyi veríték, könny és vér tapad hozzá”, hogy költőien fejezzük ki magunkat. Lehet, hogy a múlt héten megöltek egy embert ezért az ezresért, amit most a kezemben tartok; lehet, hogy lopással, csalással szerezték meg azt a papírdarabot, amit most az élelmiszerboltban visszakapok. Ennek semmi nyoma nincs. (Azt azért meg kell jegyezni, hogy a pénzérmék is, a papírbankók meg különösen megőrzik felületükön a kórokozókat, tehát fertőző betegséget is terjeszthetnek, ha a pénzszámolás után kézmosás nélkül nyúlunk a szánkhoz. De ez nem a pénzre specifikus, ugyanez áll az ajtókilincsre, a telefonkagylóra és bármely más tárgyra is.)

Átvitt értelemben természetesen létezik „piszkos pénz”, az illegális tevékenységből, bűnözésből, drogterjesztésből, prostitúcióból származó jövedelmeket nevezzük így. Ezeket szokás „tisztára mosni” valamilyen legális ál-üzlettel.

Hasonló „tisztátalan” megoldás az országban megtermelt haszonnak az off-shore cégekbe, külföldi adóparadicsomokba való kimentése, ami a külföldi cégtulajdonosok, de dörzsöltebb magyar vállalkozók is megtesznek.

Az lenne az ideális, ha bárki csak a valóságos munkavégzéséért kapna jövedelmet, ebből becsületesen adózna az államapparátus fenntartása érdekében, de ezután még maradna számára annyi pénz, amiből a kor színvonalának megfelelően megélhet. Ennek a pénznek nem lenne szaga, de azért valami kellemes illat lengedezne körülötte. A tisztaságnak, becsületességnek, igazságnak, elégedettségnek az édes illata.

DR. IGNÁCZ PIROSKA - klinikai szakpszichológus

vissza

MEGELŐZÉS

NEM EVÉS, TÚLEVÉS

A táplálkozási zavarok legtöbbször emlegetett két fő fajtájáról már mindenki hallott. Az anorexia a táplálékfelvétel indokolatlan elutasítása, és ennek következtében kóros lesoványodás. A bulimia kényszeres falásrohamokkal jár, ez elhízást okozhat, de az ebben szenvedő egyén ezt sok esetben erőltetett hánytatással és/vagy hashajtással igyekszik kivédeni. Létezik még a „sima” elhízás (folyamatos bő táplálkozással, külön falásrohamok nélkül, és hánytatás-hashajtás nélkül). A túlzott kövérség a lakosságnak legalább egyharmadát érinti, gyakran már gyermekkorban is kialakul. Az anorexia és bulimia főként a serdülő lányok és fiatal nők betegsége, de férfiaknál, sőt kisfiúknál is előfordul. Újabban a szakemberek „felfedezték” az ortorexiát is, melynek jellemzője, hogy az egyén figyelme kóros mértékben a saját testére, külsejére, súlyára, alakjára, táplálkozására irányul. Görcsösen igyekszik tartani vagy csökkenteni a testsúlyát, illetve izmait fejleszti diétával és edzéssel, testépítéssel, és életében, tevékenységében sok mindent ennek rendel alá. Ez inkább fiatal férfiakra jellemző, de nőknél is előfordul.

Az evészavarok mindegyik fajtája káros a testi egészségre, az anorexiába bele lehet halni, másfelől az elhízás is számtalan súlyos betegségnek a fő rizikófaktora. A kényszeres testépítés is csak egy bizonyos fokig egészséges. Eredetét tekintve alapvetően lelki zavarnak tartjuk ezeket, tehát pszichogén (pszichoszomatikus) betegségek. De mindjárt hozzá kell tenni, hogy legalább ennyire szociogén zavarnak is tekintendők, vagyis olyan problémák ezek, melyekben a társadalmi és társas hatásoknak is igen nagy szerepük van. Az utóbbi években világszerte terjednek az evészavarok, egyre fiatalabb korban jönnek elő, és az anorexia már nemcsak serdülő lányokat, hanem fiúkat is érint.

A pszichés háttértényezőkről lapunkban is többször írtunk már, mind gyerekek, mind felnőttek vonatkozásában. Csak érintőlegesen: az evés jóleső érzést kelt, fáradt, unott állapotban élénkít, ám segít levezetni a felgyűlt feszültséget, csalódásért kárpótol, bánatban vigasztal. A szénhidrátfogyasztás gyorsan emeli a vércukorszintet, energiát ad. Az édesség, a csokoládé fogyasztása közvetlenül bekapcsolja az agyi önjutalmazó rendszert, endorfinokat termel, ami nagyon jó. Csecsemőkorban az éhezés vagy túletetés hajlamosít későbbi táplálkozási és pszichés zavarokra. Gyerekkortól az étel, főleg az édesség az anyával való korai bensőséges kapcsolatra (a szopásra, összebújásra, később a jutalmazásra emlékeztet, tudat alatt a szere-tet megnyilvánulásaként értelmezzük. Másfelől az evés vagy az étel elutasítás már pici gyermeknél is (nem tudatos módon) a lázadás, kontrollkeresés, dac, bosszúállás eszköze lehet. A serdülőkori és fiatalkori evészavarok esetében alapvetően testképzavar lehet a háttérben, nem tudják reálisan megítélni testük „kiterjedését”, csökkentértékűségi érzéssel küzdenek, csúnyának érzik magukat, nagyobb elfogadásra vágynak kortársaiktól, a másik nemtől. Gyakran találunk (ha megfelelő pszichológiai módszerekkel próbáljuk megkeresni) a szülő-gyermek kapcsolatban vagy a párkapcsolatban rejtett zavarokat. Aki hiányosnak érzi kontroll-lehetőségeit, az evéssel (vagy elutasításával) próbálja kontrollálni magát, egyúttal – nem tudatosan – sakkban tartani a környezetét. (Ezeket a kapcsolati problémákat családterápiával, párterápiával lehet leginkább kezelni, de egyéni pszichoterápiás módszerek is szóba jöhetnek.)

A megelőzésnek ilyenformán tág tere lehetne, és időben rögtön a megszületés után elkezdődhetne. Legfontosabb a jó anya-gyermek kommunikáció, vagyis a baba empátiás megfigyelése, és igényeinek (táplálkozási, szeretet- és önállóságigényének) megfelelő kielégítése. Ugyanez később is fontos, egész személyiségfejlődése során.

Az önismeret, a kellő önbizalom, önértékelés, énerő, kompetenciaérzés, konfliktuskezelés azért fontos a gyermeknek és a felnőttnek is, hogy az élet frusztrációit képes legyen tolerálni, feldolgozni, a feszültségeket levezetni, a helyzeteket megoldani. Így kevesebb oka marad csúfnak, értéktelennek, magányosnak és szerencsétlennek érezni magát, és emiatt szélsőségesen fogyókúrázni vagy éppen bánatában enni. A kölcsönös megértő, támogató, bensőséges kapcsolat mindig segíti az egyént a bajában.

Az alapvető bajmegelőzés szempontjából talán még fontosabb lenne a „közösségi szál”. A szülők, az iskola, a médiumok és az egész társadalom részéről gyökeres változásnak kellene bekövetkezni az evéshez, illetve a külalakhoz való viszonyulásban. Mindenféle műsorokban, lapokban és reklámokban hangsúlyozottan magas és sovány nőket és vállas férfiakat szerepeltetnek, és nincs újság vagy egy napi elektronikus adás fogyókúrareceptek nélkül. Minden megnyilvánulás a külalak, a test szerepét hangsúlyozza, minden az evésről, illetve nem evésről szól. Legalább ennyire propagálják a kondicionálást, edzőtermeket. Ez már a gyerekek értékrendjét is kedvezőtlen irányba befolyásolja.

Valamelyik külföldi divatház dicséretes kezdeményezése, hogy bizonyos testtömeg-index alatti manökent már nem szerepeltetnek. Természetesen ne reklámozzuk az elhízást, de az lenne az ideális, ha átlagos, normális, természetes alakú, alkatú nőket és férfiakat látnánk a médiában, és ennek folyományaként fokozatosan a való életben is.

DR. IGNÁCZ PIROSKA - klinikai szakpszichológus

vissza

JELKÉPEINK

FÉNYKÉP, FOTÓALBUM

Minden családban akadnak még régi fényképek, melyeken szertartásos komolysággal, merev pózban állnak, ülnek a családtagok. Erre a merev pózra nemcsak a kor szemlélete, az illendőség miatt volt szükség, hanem azért is, mert még az 1900-as évek közepén is egy-két másodpercbe telt, amíg a fotografáló szerkezet „áttette” a fénysugarakat a fényérzékeny lemezre. A fényképész szakszerű elhelyezkedése a gépnél (miután „beállította” a személyeket, masinája mögé lépett, és fejére húzta a sötétítő leplet, majd kattintott) perceket is igénybe vett. Ha nem vigyáztak, elmozdult volna, homályos lett volna a kép. A lemezek előhívása, a papírkép készítése is hosszú időt és kellő szakértelmet kívánt. Hol van ez a mai technikától, amikor tizedmásodpercek alatt „elkapja” a képet a fényképezőgép vagy az alapjában beszélgetésre használható mobiltelefon. A mozgóképet produkáló kameráról nem is beszélve. A manapság rögzített képeken látható emberek sokkal természetesebben viselkednek, mozgásban, cselekvésben vannak.

A fénykép fontos információhordozó, megörökíti arcvonásainkat, rögzíti a gyerek önfeledt pillanatait, mutatja lakásunk állapotát, emlékeztet a nyaralás szép tájaira. Emellett esztétikai élményt kelt, lehet csúf és elutasítást kiváltó is, de többnyire szép, gyönyörködtet.

A fénykép bizonyos értelemben szimbólumnak is tekinthető. Megfogja a mulandót, rögzíti a képlékeny valóságot, időtlenné teszi a pillanatot. Sokan megélik – és olykor lelkesen beszámolnak róla –, mekkora élmény, amikor előveszik a régi családi albumokat. Különösen, ha a padláson a régi lomok között véletlenül akadnak megsárgult képekre.

Jelképe a fotográfia – vagy legalábbis segédeszköze – az egyéni és a csoportidentitás ápolásának is. Egyéni identitásunk fontos összetevője az énünk folytonosságának tudatosítása. Az, hogy bár most – felnőttként – egészen más vagyok, mint gyermekkoromban, de mégis azonos vagyok azzal a pólyásbabával, meg az évtizedek alatt felnövekvő, fejlődő, idősödő emberalakkal. Jobban megértheti az ember a saját mostani cselekedeteit, ennek motivációit, a jelenlegi érzéseit, ha ott látja a papíron a régi arckifejezéseket, a többi személyt, a környezetet. Hozzásegíthet a mostani külsőnk elfogadásához, ha látjuk a régi fiatal arcot (bár ez néha fájdalmas szembesülés is lehet). Megelevenednek a szeretteink papírba „égetett” arcvonásai, talán még a rég elszállt hangjukat is halljuk.

A csoportidentitás, tehát bizonyos emberi közösség(ek)hez való tartozásunk megélése szempontjából is sok adalékot tartalmaz a fénykép. Megmutatja a külsődleges hasonlóságot a szülőkkel, nagyszülőkkel, testvérekkel. A csoportképen az egymáshoz való viszonyulás, a közös interakciók is tükröződhetnek. A viselet, népviselet, a berendezés, egyéb tárgyak szintén árulkodik a nemzeti, etnikai, vallási, társadalmi hovatartozásról. Láthatóvá, szemléletessé teszi testi-lelki-társadalmi „gyökereinket”.

Kommunikációs eszköz is lehet a fénykép, amennyiben átadjuk, elküldjük szeretteinknek. Mit ábrázol ez a kép, hogyan nézünk (kik) rajta, milyen érzelmeket közvetít a megajándékozott felé. A fénykép mindig személyes tárgy, ezért általában nem szívesen mutatjuk meg az igazolványképünket sem. Ennek elvesztése nemcsak sok kellemetlenséget okoz, hanem rossz érzést is, mintha énünk egy kis darabkáját vesztenénk el, amivel persze vissza is élhetnek a bűnös szándékú egyének. A személyesség miatt nemcsak jókora exhibicionizmust (önmutogatási hajlamot) árul el az, ha – főleg fiatalok – az internetre felteszik a különféle képeiket, hanem meggondolatlanságról is árulkodik, hiszen ez súlyos veszélyeket rejt magában.

Érdemes magunkról, szeretteinkről, háziállatainkról, lakásunkról, szép tájakról időről időre felvételeket készíteni, mert ez nagyon fontos és érdekes élményekkel fog megajándékozni az idő múlásával.

DR. IGNÁCZ PIROSKA - klinikai szakpszichológus

vissza

Főoldal

Az oldal összefoglalása

Elérhetőség

Jöjjön el hozzánk

Bemutatkozás

Néhány szóban intézményünkről

Munkatársaink

Ismerje meg pszichológusainkat pszichoterapeutáinkat és pszichiátereinket

Tevékenység

Itt megtudhatja mit ajánlunk önnek

Készítette: Kovács Kázmér