Mentálhigiénés Csoport

Tevékenység: pszichiátriai ellátás és gondozás, mentálhigiéne, pszichológiai tanácsadás, pszichoterápia. Eger, Arany J. u. 20/a

Fehér Hangok - XVII. évf. 2010. 03-04. szám

Vissza az előző számra Ugrás a következő számra

GYEREKEK MESÉLNEK

A SZENVEDŐK

A mese:

Volt egy takaros város. Valami nagy baj történt ott, mert nem lakta senki emberfia. Csak négy állat kóborolt az utcákon: kutya-apa meg a fia, egy nyúl és egy macska. Az állatok nem értették, hogy miért üres a város. A macska telefonált egy távol lévő városba a busznak, hogy jöjjön és járjon utána a dolgoknak. Jött is a busz. Ebben nem volt vezető, maga a busz volt értelmes, beszélő, cselekvő. Meg is állapította, hogy valaki hypóval mérgezte meg a várost. Elfertőzte az utakat, a házakat, és az emberek közül senki nem élte túl a mérgezést. A busz végigfertőtlenítette a várost, felmosta az utakat, a mérgezést felszámolta, de emberek nem jöttek ide, pedig a boltban volt még ehető kenyér. A mérgezett várostól nem messze egy helyen sok ember élt. Nem volt a fejük fölött fedél. Valaki azt gondolta, hogy talán ők szívesen jönnének ebbe a takaros városba, hiszen itt vannak üres házak, óvoda, iskola, bolt és minden, ami kell. Kiderült, hogy ezek az emberek nem jönnek (bár itt jobb életük lenne), mert ők szeretnek szenvedni. A sok gügye, ostoba emberre a busz egy idő után haragra gerjedt, és támadást indított a szenvedni szeretők ellen. Lőtte őket rakétával, kőzáporral. A szenvedni imádó Gügye város lakói sorra estek el, de újra lábra álltak, és tűrték a bántást, mert szerettek szenvedni.

A valóság:

A történet kitalálója egy négyéves kisfiú. Nagyon okos, kreatív, jó fantáziával megáldott gyerek. Szülei elváltak, az apa messzi városba költözött. A fiú szereti szüleit, apjához is jár. A szűkebb és tágabb család felnőtt tagjai sem dolgozták még fel a történteket, sok bennük a megválaszolatlan kérdés, fájdalom, rossz érzés.

Mi állhat a történet mögött?

A család életében történt események drámaiságát szimbolikusan megjeleníti a hatalmas kiterjedésű mérgezés, a városból az emberi élet eltűnése, a „kiürülés” ténye. Jelen vannak a baj rendbehozatalára tett kísérletek is (az állatok és a busz részéről). A sok izgalmas szimbólum közül egy a szenvedni akarók és az ellenük megnyilvánuló nagy düh. Mindenki szenvedi a családban megtörtént fordulatot, ez a csöpp fiúcska is. Ezzel a kegyetlen érzéssel kell valamit kezdenie! Akkor tud vele „megküzdeni”, ha kihelyezi magából az őt felőrlő rossz érzést. Akkor van rálátása a szenvedés értelmetlenségére, ha távolabb helyezi magától. Úgy szabadul meg ez a kisfiú az önmagában lévő szenvedés pusztító energiáitól, hogy azt a „szenvedés” elpusztítására fordítja. Kipakolja magából, megbélyegzi, nevetségessé teszi és elpusztítja a „szenvedést”. Amikor ezt legyűrte, remélhetőleg újjáéled a város, aminek már voltak jelei egy új játékában: megjelentek az üres városban a fák, a boltba a kenyerek mellé eladónő is került.

BIMBÓ ZOLTÁNNÉ - pedagógus, mentálhigiénikus, szociális munkás

vissza

KÖZMONDÁSOK

AZ ÉHSÉG A LEGJOBB SZAKÁCS

Gyerekkoromban, több mint fél évszázaddal ezelőtt, olvastam egy mesét. Az ínyenc és zsarnok király megkövetelte a szakácsától, hogy nap mint nap újabb válogatott finomságokat tegyen az asztalára. Szegény szakács egy idő után már nem tudott újabb ételeket (sülteket, desszerteket stb.) kitalálni, a király egyre elégedetlenebb lett vele, majd megparancsolta, hogy ha ma sem tud valami csodálatos finom étellel előállni, akkor leütteti a fejét. A kétségbeesett szakács elhatározta, hogy megszökik, sebtében egy darab kenyeret dugott a zsebébe az útra, és az erdőbe menekült. Amikor észrevették, utánaeredtek a katonák, sőt maga a király is. Már esteledett, amikor utolérték. Kétségbeesésében a szakács felmászott egy magas fára, néhány üldöző utána. Eközben kiesett a zsebéből a darab kenyér, éppen a király lába elé. A király felvette, nézegette, mert még sosem látott kenyeret. Alaposan megéhezett a félnapos gyaloglástól, ezért beleharapott. Jólesett neki, kérdezte, mi ez. A szakács megmondta, hogy a kenyér a legközönségesebb étel, a szegény emberek fő eledele. A király elgondolkodott, megkegyelmezett szakácsának, és ezután nem követelőzött különleges étkek után.

Idős emberek gyakran mesélik, hogy az ő gyerekkorukban – a második világháború előtt, alatt és után – micsoda élmény volt, hogy évente egyszer, a búcsúban, megihattak egy pohár hígított málnaszörpöt (esetleg ketten, hárman egy pohárnyit), és talán még cukornyalókát is kaptak. Akkor még nem voltak ilyen-olyan kólák, üdítők. A háború után sokáig nem volt kapható a boltban kávé, csokoládé, import fűszerek. Húsos étel is ritkán került az asztalra, és ez nemcsak a legszegényebb családoknál volt így. Ilyen körülmények között valódi csemege volt a fáról még zölden leszedett barack, szilva vagy a nyárson sült gyenge kukorica. Ne kelljen megérnünk, de tudjuk, hogy háborúban vagy akár elemi csapás idején, amikor nem megfelelő az élelmiszer-ellátás, a legegyszerűbb, máskor lenézett élelmiszer is kívánatossá és élvezetessé válik. Akár egy fárasztó munkanap vagy egy kirándulás után is tapasztalható, mennyire jólesik egy kis maradék szikkadt sós kenyér, ha nincs más kéznél.

Mint minden közmondásunknak, a konkrét értelmén túl más értelmezési lehetőségei is vannak. Bármilyen hiányállapot után megkönnyebbülést, sőt élvezetet okoz az adott szükséglet kielégítése, és ez annál inkább így van, minél régebben fennállt a hiány. (Például az órák óta feszítő hólyag kiürítése vagy az erős fizikai elfáradás utáni megpihenés.) Ilyen a régóta kielégítetlen szexuális vágy, mely egy idő – illetve erősség – után a „tárgyában” kevésbé válogat, vagyis a kívántnál kevésbé szép nővel (kevésbé jóképű férfival) is beéri. A pályaválasztásnál is hasonló működik, a továbbtanulni vágyó fiatal végül (általában) megelégszik a harmadik helyen jelölt intézménnyel is. A munkaerő-piacon szintén ugyanezt tapasztaljuk. Ha valaki sokáig nem kap állást igényeinek, képzettségének megfelelő szinten, elfogadja azt a nehezebb és kevesebb keresettel járó munkát, amit lehet. Ezért természetesen tisztelet illeti, mert vannak, akik továbbra is a „könnyebb végét” várnák az élettől.

Talán elgondolkodhatunk azon a lehetséges újabb tanulságon, hogy nem érdemes hajszolni az élvezeteket. A keletkező valóságos szükségleteket ki kell elégíteni, de minden felmerülő ötletet, szeszélyt (pl. divatos holmi, új műszaki cikk, utazás stb.) nem muszáj követni. Nagyobb élvezeti értéke lesz a régóta vágyott dolognak, ha munkával, erőfeszítéssel, kitartással, türelemmel végre sikerül elérni.

DR. IGNÁCZ PIROSKA - klinikai szakpszichológus

vissza

MEGELŐZÉS

LÁNGOLNI, DE NEM KIÉGNI

A kiégés a segítő foglalkozások egyik kellemetlen velejárója, mely (jó)néhány évi lelkes tevékenység után utoléri az emberekkel hivatásszerűen foglalkozók egy részét. Angolul burn out (ejtsd: börnaut) elnevezéssel említi a szakirodalom.

A kiégés fokozatosan, észrevétlenül alakul ki. Fáradékonyság, fokozódó ideges feszültség, türelmetlenség, szorongás, érdektelenség, fásultság, figyelemzavar, alvási nehézségek, különféle lelki eredetű testi tünetek jellemzik. A kép hasonlít a depressziós tünetegyüttesre. A probléma az illető munkájában gyökerezik, de a negatív lelkiállapot átterjedhet mindennapjaira, otthoni elfoglaltságaira, családi életére is.

Összetett okai vannak ennek a jelenségnek. A segítő foglalkozások (szociális munkás, orvos, ápolónő, pszichológus, családgondozó, gyermekvédelmi szakember, nevelőtanár és hasonlók) igen nagy odafigyelést, folyamatos empátiát, belső problémafeldolgozást, aktív megoldáskeresést igényelnek. Nemcsak a figyelemkoncentráció, a problémamegoldó gondolkodás fárasztó, az ember érzelmi életét ennél még inkább igénybe veszi ez a munka. Mondhatjuk képletesen, hogy kliensei (páciensei, tanítványai, ápoltjai) összes lelki terheit a vállára veszi, legalábbis egy bizonyos fokig. Azok fájdalma, szorongása, bánata, kételyei, haragja a segítőben rezonál tovább, amíg fel nem tudja dolgozni (magában, vagy kollégái segítségével). A némelyek által ajánlott „távolságtartás” paradox jelenség: ha érzelmileg távol tartom magam a páciensem bajaitól, akkor nekem nem árt meg, de akkor igazán mélyen (empátiásan) megérteni sem fogom, és így segíteni sem tudok neki. Természetesen nem sírunk egymás vállán, nem ugyanazon a hőfokon élem át az ő érzelmeit, mintha engem magamat érintene egy gyógyíthatatlan betegség vagy súlyos sérelem. De mindenképpen megérint, bizonyos fokig átélem a rossz érzéseit. Jelképesen: kis időre bele kell gázolnom abba a „gödörbe”, melybe a bajba jutott ember süppedt, és így kell fokozatosan megmutatnom, hogy ki lehet kapaszkodni belőle, időnként lökve rajta egyet. Ha a segítőnek a kompetenciája (tudása, hatalma, kreativitása) nem teszi lehetővé a hatásos segítést, akkor rossz érzései, csalódottsága, önvádlása fennmarad.

A munkahelyi körülmények is nagyban befolyásolják a kiégés lehetőségét. A rossz munkafeltételek (alacsony bér, állásbizonytalanság, zsúfoltság, hosszú munkaidő, autokrata vezető, veszekedő kollégák stb.) súlyosbítják a helyzetet. A személyiség is meghatározó tényező. Labilis lelkiállapotú, alacsony tűrőképességű, éngyenge ember hamarabb megroppan ennyi teher alatt, illetve aki túlságosan beleéli magát mások bajába, és nem képes feldolgozni belül, az hamarabb belefásul. Minél nagyobb lángon él, annál hamarabb kiég. De ahhoz, hogy egyáltalán elkezdje a feladatot, és biztatni tudjon másokat, lelkesedés, lobogás kell. „Égni kell, égni kell, annak, aki gyújtani akar” – énekelték egy régi slágerben.

Jó lenne megelőzni az elfásulást. Hasznos lenne a pályaalkalmassági vizsgálat, hogy csak a kiegyensúlyozottabb és énerősebb személyiségűek vállalják a segítő munkát. Természetesen az is baj, ha a nemtörődöm, hanyag, közömbös, kevés empátiával rendelkező emberek próbálkoznak itt. Ők nem fognak kiégni, legfeljebb megunják a nehéz feladatot, ám az ápoltaknak semmi hasznuk nem lesz az ő „segítségükből”. Szerencsére a személyiség felnőtt korban is fejleszthető, lehet tanulni az empátiát, a hatékonyabb kommunikációt, a konfliktuskezelést, a stresszfeldolgozást, vannak ezekre ismert csoportos módszerek. Nagyon fontos és mondhatni kötelező a segítő szakmákban a rendszeres szupervízió, melynek során tapasztalt szakember segítségével megbeszélik a munkatársak a problémás „eseteket” és a saját érzelmi reakcióikat. Az optimális munkakörülményekről a vezetőségnek kell gondoskodnia. Az alacsony költségvetés mindenhol probléma, de legalább a munkaszervezéssel igyekezzenek elérni, hogy mindenki tudja a helyét, feladatát, és a munkatársak igyekezzenek együttműködni egymással. Ha ki-ki látja a munkája célját, érzi értelmét, és tudja, hogy „egy hajóban eveznek”, akkor örömét találja benne, és könnyebb lesz a teher.

DR. IGNÁCZ PIROSKA - klinikai szakpszichológus

vissza

JELKÉPEINK

AZ ERDŐ

Az erdő nemcsak fák összessége, nem olyan, mint mondjuk egy kukorica- vagy napraforgó-tábla, ahol bizonyos haszoncélból ültetett egynemű növények sorakoznak. Az erdő egy bonyolult életközösség, magasabb és alacsonyabb fákkal, a lombkoronaszint alatt cserjeszinttel, ez alatt pedig lágyszárú növényzettel. Faipari szempontból nem, de természeti szempontból az erdő annál értékesebb, minél többféle fafaj és egyéb növényfaj alkotja. Ezek különböző korúak, így magától megújul az erdő, az idős fa elszórja a magját, árnyékában növekszenek a csemeték. Az erdő állatvilága is gazdag. Az öreg fák odvaiban és az ágak között madarak fészkelnek, mókusok és pelék laknak, a fakéreg és az avar telisteli van rovarokkal, őzek és szarvasok legelnek, vaddisznó portyázik, róka, nyest, menyét vadászik. Az erdők a Föld tüdeje, a növényzet termeli az éltető oxigént, és megköti a káros szén-dioxidot.

Az erdők nem egyformák. Más jelleget mutat a település közelében lévő félig-meddig gondozott liget, más a süppedékes talajú, vizes, növényzettel sűrűn benőtt ártéri erdő. Megint más a meredek, sziklás oldalon növekvő alacsony, göcsörtös karsztbokorerdő, meg a hatalmas, egyenes szálfákkal benőtt hegyvidéki bükkös. Mindegyiknek más az aljnövényzete és a hangulata. Az utóbbira gyakran mondják, hogy ez „a természet temploma”. A magas, egyenes fatörzsek mint oszlopok nyúlnak az égbolt felé, a levegő üde és hűvös, félhomály van, és az egész fenséges, ünnepélyes hangulatot áraszt. Az ember furcsa szorongással érzi kicsinységét a természettel szemben, de az erdő egyben védelmet is nyújt neki. És átélheti azt, hogy szinte beleolvad a természetbe, a nagy egészbe, a Mindenségbe.

Az erdők a gazdasági hasznukon túl az emberek felfrissülését, rekreációját szolgálhatják. Mindegyik erdő más és más élményeket nyújt, de ugyanaz a terület is új arcát mutatja a zsendülő tavaszban, a meleg nyárban, a színes őszben és a havas télben. Tavasszal a zöldek sokféle árnyalata, az üde, apró levélkék, a színes virágok, az illatok, a madárdal bűvöl el. Nyáron a forróság elől húzódhatunk a lombok hűvösébe. Ősszel megint sokszínű lesz az erdő, hulló levelek gyülekeznek a lábunk elé. Télen hótakaró alatt pihennek a fák, készülnek az új ébredésre.

A hétvégi kirándulás után bizonyára felfrissülve, megerősödve vág neki az ember a hétköznapi újabb feladatoknak. Sok ember választ üdülésre erdős környéket. Sikeresek az erdei iskolák, ahol a gyerekek néhány nap alatt is ezernyi élményt szereznek és száz meg száz dolgot tanulnak meg a növények és állatok életéről, az időjárásról, a tájékozódásról stb. Megnyílik a szemük a természet szépségeinek befogadására.

Az erdő a népmesékben is gyakran előforduló motívum. Az erdő (legalábbis az igazi természetes erdő) általában sűrű és sötét, rendezetlen, út alig vezet benne, inkább csak keskeny ösvény, tehát könnyű eltévedni, az ember nem láthatja, az erdőn túl mi merre helyezkedik el. Az erdőben szépségek (növények, virágok, madarak) vannak, és táplálhat is minket (gyümölcsökkel, gombákkal, elejthető vadakkal). Minden lépésnél váratlan dolgok bukkanhatnak elő. Ám veszélyeket is rejt, hiszen vadállatok laknak benne, rossz szándékú emberek is bolyonghatnak itt. Könnyű elrejtőzni, de úgyanígy nehéz észrevenni a rejtőzködő, ránk leselkedő veszélyeket. Tulajdonképpen az emberi lélek tudattalan tartományainak a szimbóluma az erdő. Ez a népmeséken és egyéb művészeti alkotásokon túl jól követhető az ún. imaginatív és meditatív pszichoterápiákban, ahol relaxált állapotban különböző képeket hívunk elő, és a képzeletben megelevenednek az „erdő” értékei, rejtelmei, veszélyei és csodái.

Az erdőt védeni kell, a fák betegségeitől, állati kártevőktől, fűrészes tolvajoktól, motoros garázdáktól. Úgy járjunk az erdőben, hogy egyaránt lássuk „az erdőtől a fákat” és „a fáktól az erdőt”.

DR. IGNÁCZ PIROSKA - klinikai szakpszichológus

vissza

Főoldal

Az oldal összefoglalása

Elérhetőség

Jöjjön el hozzánk

Bemutatkozás

Néhány szóban intézményünkről

Munkatársaink

Ismerje meg pszichológusainkat pszichoterapeutáinkat és pszichiátereinket

Tevékenység

Itt megtudhatja mit ajánlunk önnek

Készítette: Kovács Kázmér