Mentálhigiénés Csoport

Tevékenység: pszichiátriai ellátás és gondozás, mentálhigiéne, pszichológiai tanácsadás, pszichoterápia. Eger, Arany J. u. 20/a

Fehér Hangok - XVI. évf. 2009. 09-10. szám

Vissza az előző számra Ugrás a következő számra

GYEREKEK MESÉLNEK

BUDAPEST

A mese:

Az elhagyott nagyvárosba beköltöztek a vadállatok. Az emberek is a vadak miatt hagyták el a várost. Csak rendőrök voltak a városban, akik a vadállatokat kerítés mögé zárták, egy állatkertbe. Ezután a rendőrök gondoskodtak a város védelmi rendszerének kiépítéséről. Az emberek mégsem tértek oda vissza, a város elhagyott maradt. Csak egy kicsi törpe jött oda, ő is beteg volt, „bubi volt a fején”. Az egyik rendőr, aki orvos is, gyorsan kezelésbe vette a törpét: szúrás, csőbe dugás, minden volt. S a gyerek fejéről eltűnt a bubi!

A valóság:

Ötéves fiú a történet kitalálója, akinek egyik szeme duzzadt (születése óta). Ezzel kapcsolatban mentek orvoshoz Budapestre, ahol – más bajra gyanakodva – mindenféle vizsgálatot azonnal elvégeztek rajta (vérvétel, CT stb.). Anyjának esélye sem volt őt felkészíteni. A fiú nagyon „tartotta magát” a vizsgálatok alatt, utána viszont bezárkózott, és nem hajlandó kimozdulni otthonról.

Mi állhat a történet hátterében?

A mese címeként is megadott nagyváros egyértelmű helyszín, mint ahogy az ott zajló vizsgálat is a kis törpével, akinek a baja is könnyen beazonosítható. A városba betörő vadak lehetnek akár a fiúra törő, félelmetes kórházi történések. A valóságban pedig nem a város, hanem ő maga lehetett az, aki az elhagyatottság érzését ott megélte. A mesében lévő rendőrök több dolgot is megjeleníthetnek: azt, ahogy ez a fiú őrködött saját belső rendjének megtartása fölött, jelentheti a fiú azon igyekezetét, ahogy a rátörő félelmeket, a rémítő, vad dolgokat igyekszik karámba terelni, kordában tartani. A többször előkerülő mondata: „üres a város, nincsenek benne emberek”, talán arról az óhajról szól, hogy ne kelljen neki ismét találkozni az ijesztő, váratlan beavatkozást elvégző emberekkel. A „bubi” eltűnése is ezt erősíti: „ha eltűnt, ha meggyógyultam, akkor nem kell oda visszamenni”.

BIMBÓ ZOLTÁNNÉ - pedagógus, mentálhigiénikus, szociális munkás

vissza

KÖZMONDÁSOK

ADDIG NYÚJTÓZKODJ, AMEDDIG…

Bizony, csak addig, ameddig a takaród ér. Máskülönben megfázik a kilógó lábad, és megbetegedhetsz. A bölcs tanácsot manapság gyakran halljuk, olvassuk, és jó szándékához alig férhet kétség. De mi van, ha valaki olyan hosszúra nyúlt, hogy a szabvány méretű takaró nem éri végig? Vagy pedig a termete normális ugyan (vagy akár kisebb az átlagnál), de az örökölt vagy szerzett paplana mindig is apróbb volt másokénál, netán menet közben összement?

A lakosság túlnyomó része sajnos, úgy tűnik, az utóbbi kategóriába tartozik. Vagyont nem örököltek, még egy lakást sem tudtak venni a szüleik az önálló életkezdéshez. Egy ideig dolgoztak ugyan szorgalmasan, de ezzel sohasem kereshettek annyit, hogy jelentős összeget félre tudtak volna tenni. Aztán elveszítették a munkájukat, jövedelmük egyre kevesebb, miközben a mindennapi élethez egyre több pénz kellene.

Takarékoskodni természetesen kell, a Takarékossági Világnap is ezt hirdeti. Ez az előrelátó tervezést, a fölösleges kiadások leszorítását, az ügyes vásárlást, a megmaradt pénz biztonságos „őrzését” (esetleg gyarapítását) foglalja magában. Lehet, sőt kell rangsorolni az igényeket, késleltetni a vágyakat. Olyan helyen vagy olyan időben vásárolni, ahol, illetve amikor olcsóbb ugyanaz az áru.

Tudjuk, mindenki más és mást tart fontosnak, kinek-kinek más igényei vannak. Sok állampolgár a kötelező számlákat fizeti ki elsőként, és a maradékot osztja be a mindennapokra. Mások az evést-ivást tartják legfontosabbnak. Van, aki a zsíros kenyérrel, tejjel is megelégszik (pontosabban: kényszerűségből ilyen vagy hasonló étrendet követ), másoknak a cigaretta, az alkohol megvásárlása a legfontosabb. Többen könnyedén lemondanak a kultúráról, míg mások inkább az öltözködésen spórolnak.

Lélektanilag néhány körülmény kifejezetten megnehezíti a romló anyagi helyzethez való alkalmazkodást, vagyis a takarékoskodást és a lemondást. Egyik a személyiség. Míg vannak kifejezetten, sőt betegesen zsugori természetű emberek, akik jó jövedelem mellett is szívesen spórolnak, addig akadnak olyan könnyelműek, akik szeretik szórni a pénzt. Ha meglátnak, megkívánnak valamit, annak nem tudnak ellenállni, sőt másoknak is szívesen adnak. Így hamar kiürül a pénztárcájuk.

A másik az előzetes anyagi helyzet. Mindenki tudja, hogy „a jóléthez könnyű hozzászokni”, ha korábban megengedhettünk magunknak (ha nem is felelőtlen, de felhőtlen) költekezést, akkor igen keserves érzés, ha most már a boltban minden darab élelmiszernek meg kell nézni az árát, és néhányat visszatenni a polcra.

A harmadik a kínálat, a reklám csábítása. Ha a kis falusi boltban nem látok különösebben szépet és finomat, akkor nem is kívánom meg. De a szupermarketben, ahol sok száz négyzetméteren kívánatos termékek ezreit kínálják, ember a talpán, aki meg tudja állni a spórolási fogadalmát (és ha megállja, nem keseredik el). A reklámok ellen lapunkban igen sokszor szót emeltünk már. Szerencsés, aki ki tud fejleszteni magában kellő immunitást a reklámok ellen, és nem csábul el. Sajnos, egyre nagyobbra nyílik az olló a bolti kínálat és a lakosság fizetőképes kereslete között.

A negyedik a más emberekhez való viszonyítás. Már a Bánk bán c. drámából megismert Tiborc, a szegény jobbágy is az óriási társadalmi különbségekre panaszkodott. „Ők játszanak, zabálnak szűntelen, … nékünk kéményeinkről elpusztúlnak a gólyák, mivel magunk emésztjük el a hulladékot is.” József Attilától is olvastuk emlékezetes gyermekkori tapasztalatát: míg szegény mosónő anyja magának és gyermekeinek „kis lábaskában” hozta haza a vacsoráját, addig a gazdagok „egész fazékkal” ettek. Napjainkban ismét ekkora jövedelembeli, életmódbeli különbségeket láthatunk, az emberek nagy többségének a kárára.

Jó, ha valaki megtalálja a szerencsés kompromisszumot a pazarló, felelőtlen „nyújtózkodás” és a kényszerű, keserves „összekucorodás” között.

DR. IGNÁCZ PIROSKA - klinikai szakpszichológus

vissza

MEGELŐZÉS

AZ ÖNKEZŰ HALÁL

Öngyilkosság tekintetében néhány évtizede a dicstelen vezető helyen állt Magyarország, aztán örvendetes módon fokozatosan csökkent az emiatti halálozások száma. Újabban ijesztő jelenség, hogy egyre több fiatal, illetve egyre fiatalabb korban gondol öngyilkosságra, és sokan meg is kísérlik.

Szakemberek véleménye szerint az öngyilkosságot tervező emberek legna-gyobb része nem meghalni szeretne, hanem másképpen élni. Ehhez segítséget várnak, legtöbbször kérnek is; vagy családtagjaiktól, barátaiktól, vagy – valamely testi panasszal – orvosuktól. Ez a segélykérés gyakran áttételesen, szimbolikus formában hangzik el, pl. úgy, hogy „jó lenne valahol máshol élni”, „szeretnék messzire elmenni innen”, „bárcsak meg lehetne változtatni ezt a helyzetet”, „akkor én már örökre így kell hogy éljek?” stb. Ez a „cry for help”, azaz segélykiáltás. Környezetük ezt vagy megérti, vagy nem.

Ha időben meghalljuk a segélykiáltást, igen sok esetben megelőzhető lenne a végzetes lépés. Ha figyelünk szeretteinkre és ismerőseinkre, viszonylag hamar észrevehetjük rajtuk az érdektelenséget, levertséget, fáradékonyságot. Ilyenkor érdemes megkérdezni, mi bántja, és komolyabb esetben szakemberhez fordulni. Ez – már meglévő, de még kezdeti tünetek esetén – másodlagos megelőzésnek tekinthető. Az öngyilkossági késztetés észrevehető: a befelé fordulás, beszűkült érdeklődés, az elvágyódás kifejezése és a halállal kapcsolatos fantáziák lehetnek árulkodóak. Ezt a tünetegyüttest nevezzük Ringel-féle triásznak.

Az önkezű halál lehetőségét fontolgató emberek az elviselhetetlennek érzett nehéz élethelyzetükből más kiutat nem találnak, hosszas töprengések és vívódások után más megoldást már nem is keresnek. Abban, hogy „megoldásként” a „nem lenni”, a „halál” képzete kerül előtérbe, jórészt a lehangoltságuk, reménytelenségérzésük, tehetetlenségük, pesszimizmusok okolható. Ez kisebb-nagyobb fokú depressziós állapotnak is felfogható. A kóros mértékű depresszió, illetve az aktuális bánatos, csalódott lelkiállapot okai egyrészt a körülményekben keresendők: veszteség, haláleset, magány, sikertelenség, csalódás, betegség, szegénység, reménytelen élethelyzet. Mindig tudni kell, hogy ilyen vagy súlyosabb csapások másokat is érnek, de vannak, akik el tudják viselni, fel tudják dolgozni azokat. Fontos ok lehet a depresszióban a gyökértelenség. A családjától, barátaitól, hazájától elszakított ember magányos, elhagyatott, amit folytonosnak, talán örökkévalónak érez. Az emberi közösséghez, az élethez való kapcsokat a kapcsolatok jelentik, és nemcsak a konkrét, elérhető személyek, hanem eszmei közösségek is. Minél több csoportnak, közösségnek vagyok tagja (klubok, baráti társaságok, civil szervezetek és igen fontos módon maga a nemzet), minél többféle csoportidentitást élhetek át, annál több szálon kötődöm az élethez.

Az öngyilkosság tervezésében másfelől nagy szerepe van a társadalom szemléletének, az ismert példáknak. Vannak vidékek, időszakok és korosztályok, ahol, amikor és akik közt szinte „divattá válik” az öngyilkosság. Érdemes megemlíteni, hogy komoly társadalmi veszély az ún. anómia, vagyis értékvesztés állapota, az a helyzet, amikor korábbi erkölcsi értékek megkérdőjeleződnek, újak még nem alakultak ki, vagyis bizonytalan és zavaros az egész társadalmi morál. Az öngyilkosságra készülő emberben nagyfokú kétségbeesés és igen erős belső feszültség munkál. Ők ezt nem kifelé (mint az agresszív emberek), hanem befelé, maguk ellen fordítják. Ez önbüntetésnek is felfogható.

A depresszióra hajlamosító személyiség – mint minden más – kisgyermekkorban alapozódik meg. A hideg-korlátozó nevelési stílus az, amelyik leginkább veszélyeztető. Ha a kisgyermek úgy érzi, hogy nem szeretik, nem törődnek vele, akkor önértékelése nem fejlődik, csökkentértékűnek érzi magát, önérvényesítő képessége is csekély marad, mondhatnánk, hogy ő maga sem szereti saját magát. Ha önállóságában is korlátozzák, énereje nem bontakozik ki, „tanult tehetetlenség” állapotában marad. Korai csalódása miatt később sem tud kiépíteni bensőséges kapcso-latokat, így magára maradva áll szemben a nehéz és félelmetes Élettel.

Az elsődleges megelőzés (primér prevenció) a személyiség megerősítését, magabiztosabbá, küzdőképesebbé fejlesztését jelentené. Alapvető a reális önismeret és önértékelés: legyen tisztában képességeivel, hibáival, de erényeivel is, és ennek megfelelő pályaválasztást, életterveket készítsen. Ne legyen a nagyképűségig menően túlságosan magabiztos, de semmiképpen ne legyen kishitű, önleértékelő. Szeresse saját magát! Fontos a küzdés. Alakítson ki magában kompetenciaélményt, koping-érzést, vagyis azt a tudatot és hitet, hogy képes ellátni feladatait, megbirkózni az akadályokkal, leküzdeni a nehézségeket, építeni a kapcsolatait. És természetesen akarjon küzdeni, megküzdeni. Az életszemlélet igen jelentős az ember életében; alapjában folyamatosan jellemző, de eseményektől, hangulatunktól függően változik is. Egyik oldalon van a pesszimizmus, sötéten látás, kishitűség – a másik oldalon az optimizmus, a derűlátás. Divatos a „pozitív gondolkodás”. Ezzel kicsit óvatosan bánjunk: azt nem érdemes mondogatni, hogy: „nincs semmi baj, nem vagyok beteg, nem lettem állástalan”, mert ezzel becsapnánk magunkat. Az sem lehet igaz ilyen esetekben, hogy „egészséges vagyok, sikeres vagyok, minden rendben van velem”. Inkább úgy próbáljunk fogalmazni: „most nem jól mennek a dolgok, de összeszedem az erőmet, keresek megoldásokat, és erőfeszítéssel igyekszem véghezvinni a terveimet”.

Jót tesz az aktivitás, a lefoglaltság, a jövőbeli nagy és a mindennapos apró célok egyaránt. Naponta keresni kell a lehetőséget a gyönyörködésre, az örömre, ez élénkíti a hangulatot, mozgósítja az énerőt.

Az emberi kapcsolatok pótolhatatlan fontosságúak a lelki egészség, pontosabban a jó hangulat megőrzésében. Ápolja meglévő ismeretségeit, keressen új kapcsolatokat, minél többféle (értelmes céllal létrejött) közösséghez csatlakozzon, és vegyen részt az együttes tevékenységben.

DR. IGNÁCZ PIROSKA - klinikai szakpszichológus

vissza

JELKÉPEINK

LEHAJLÁS, LEHULLÁS

Tudjuk, hogy nemcsak konkrét tárgyak szerepelnek az emberiség egyezményes szimbólumai között, hanem események, elvont fogalmak, mozgásformák is. A címbeli fogalmak esetén maga a „tartás”, a mozdulat a jelkép.

A lehajlásról és lehullásról a szomorúság, lemondás, betegség, leromlás, halál jut az eszünkbe. A csüngő gallyú fűzfát szomorúfűznek nevezik. „Sárgult falevél / hullt a fáról…” ez egy bánatos dal, a búcsú, a lemondás, az elmúlás hangulatát idézi. Verlaine híres Őszi sanzon-jából ismerjük a „…holt avart / mit felkavart / a rossz szél”. A szomorú embernek „lóg az orra”, a rosszkedvű „lekonyul”, ha reményét vesztette, azt mondjuk rá, hogy „elcsüggedt” (ez a csüng igéből ered), a fáradt, kiábrándult személy „leeresztett”, sőt a teljes kilátástalanság állapotában már „mélyponton” vagy „a padlón van”. Nemcsak az ember, hanem az életszínvonal, a tőzsdeindex és a teljesítmény is ereszkedhet, sőt zuhanhat.

Honnan erednek ezek az egybehangzó nyelvi megoldások? Az élővilágban eléggé általános, hogy a betegség, életképtelenség, elmúlás egyúttal lehajló mozgással jár. Az egészséges, nedvdús növények szára, levele duzzadt, jó tartású, ám ha beteg vagy kevés vizet kap, akkor hervadni kezd, amitől lekonyulnak a levelek, a szirmok és a szár, és végült a fonnyadt növényi részek lehullanak. Gondoljunk pl. a vázába tett, frissen levágott, még nem teljesen kinyílt tulipáncsokorra; büszkén állnak a virágok, majd lassan kibomlanak, kiterülnek a szirmok, enyhén meghajlik a szár, majd pár nap után teljesen lekókad, végül lehullnak a szirmok. Nézzük meg az utcán közlekedő kutyákat! A gazdájával sétáló (vagy az ismerős környezetbe rendszeresen kijáró) jó közérzetű eb magasra tartott farokkal, kiegyenesedett testtartással járkál. A kóbor (gazdátlan, éhező, félő) kutyát meg lehet ismerni görnyedt tartásáról, behúzott farkáról, lehajtott fejéről. A szomorú vagy depressziós ember testtartása hasonlóan görnyedt, fejét lehajtja, karja csüng, lassan mozog.

Az őszi fák lombhullása természeti törvény, ez ellen nem tehetünk. Hervadni kezdő kerti virágtöveinket még felfrissítheti egy alapos öntözés. A vágott virág tovább frissen (állva) marad a vázában, ha kevés cukorral (vagy egyesek szerint egy Kalmopyrin tablettával) fertőtlenítjük a vizét. Még a jó gazdához került kutya farka is a magasba lendülhet újra. Az ember elcsüggedésének, „leeresztésének” gyógyítása és megelőzése nehezebb. Ősszel nemcsak a növények kókadnak le, hanem a rövidülő nappalok és a csökkenő fény miatt az ember hangulata eleve borúsabb. Ezért a szabadban történő mozgás, bent pedig a nagyobb fényerő biztosítása valamennyit élénkít. Mint az öngyilkosság megelőzésével foglalkozó írásban is említettem, az aktivitás, a munka, a különféle programok mozgósítják az embert. A kitűzött célok, a mindennapjaink megtalált értelme erőt ad és lelkesít. Emberi kapcsolataink (már ha jók!) szintén életkedvet, életerőt közvetítenek, felráznak, talpra állíthatnak.

Érdemes kipróbálni: ha a szó szoros értelmében felegyenesedünk, kihúzzuk magunkat, önbizalmat és reményt sugallunk magunknak, és „munkára, harcra készen” megfeszítjük az izmainkat, ez bizonyos fokig a lelkiállapotunkra is kisugárzik, felélénkít.

DR. IGNÁCZ PIROSKA - klinikai szakpszichológus

vissza

Főoldal

Az oldal összefoglalása

Elérhetőség

Jöjjön el hozzánk

Bemutatkozás

Néhány szóban intézményünkről

Munkatársaink

Ismerje meg pszichológusainkat pszichoterapeutáinkat és pszichiátereinket

Tevékenység

Itt megtudhatja mit ajánlunk önnek

Készítette: Kovács Kázmér