Mentálhigiénés Csoport

Tevékenység: pszichiátriai ellátás és gondozás, mentálhigiéne, pszichológiai tanácsadás, pszichoterápia. Eger, Arany J. u. 20/a

Fehér Hangok - XVI. évf. 2009. 01-02. szám

Vissza az előző számra Ugrás a következő számra

GYEREKEK MESÉLNEK

ERŐS JÁNOS

A mese:

Volt egy nagy barlang, annak tetején egy jókora luk. Ezen a lukon ki-be mászkáltak az apró állatok. Egy arra járó megkérdezi tőlük: – „Hát mi van a barlangban?” – „Büdös” – válaszolták a kicsi állatok. Na, aki elment arra, ugyancsak fintorgott a szagtól! Az utálkozás miatt a kis állatok fogták magukat, miután kibújtak a büdös barlangból, megfürödtek és eltüntették magukról a kellemetlen szagot. Azután megint bebújtak a barlangba, a büdösbe, majd kijöttek és megfürödtek. Így ment ez vég nélkül. Volt közöttük egy kismajom, ő már nem akart bebújni, csak odaült a luk széléra. Arra járt egy nagy robot-férfi, Erős János. Kapta magát, bement a barlangba, és rendet, tisztaságot teremtett bent. Ezután Erős János és a kicsi állatok beköltöztek a tiszta barlangba.

A valóság:

Ferkó négyéves. Mivel nem szobatiszta, nem vették fel az óvodába. Attól, hogy bekakál, maga is undorodik. Korábban bölcsődébe járt, most kiesett a kortársai közül. Anyja egyedül neveli, elváltak. Az apa nem érdeklődik Ferkó után, nincsenek kapcsolatban egymással. Ez a kisfiú kedves, együttműködő, de közben érezni lehet, hogy szorong, félénk. Otthon a vele való kommunikációra, bánásmódra jellemző, hogy „babázzák”.

Mi állhat a mese hátterében?

Ennek a történetnek a kitalálása előtt már néhányszor játszottunk Ferkóval. A mai történetben tulajdonképpen integrálta korábbi kitalált meséi legfontosabb mozzanatait. Legelső történeteiben a társakat kereste (ahogy neki is hiányoznak a valóságban kortársai). Itt is sok kicsi lény töltötte együtt az időt a lukba való ki-be járkálással. Azt a képet különösebben nem kell elemezni, hogy váltak a kis lények maguk is büdössé a büdös barlangban, és miért kellett nekik ezután tisztába tenni magukat. Erős János, a férfi, aki rendet rak és megoldja a büdössel való kínlódás gondját, egy korábbi meséjében is előkerült. Akkor Cápa apának hívták, aki berontva az együtt játszó kicsi lények közé hangosan ordította: „Hol a fiam, a fiamat akarom!”. Abban a játékban Ferkó azt a vágyát fejezte ki, hogy keresse őt az apja, hogy hiányozzon neki. Most eljött Erős János alakjában az apa, és „segített” a tisz-taság megtartásában, sőt még otthont is teremtett. Nem véletlen, hogy pici lények játszanak a történetben, Ferkó is nagyon kicsiként van kezelve, szinte dajkanyelvet használnak vele. A fiú három vágya szól a fenti mesében: megküzdeni a büdössel, tisztán maradni; társakkal lenni, nem izolálódni a kortársaktól; végül jöjjön az apa, segítse őt, és legyenek együtt otthon.

BIMBÓ ZOLTÁNNÉ - pedagógus, mentálhigiénikus, szociális munkás

vissza

KÖZMONDÁSOK

MINDEN KEZDET NEHÉZ

Ez bizony így igaz. (Kivéve, amikor eleinte könnyűnek tűnik egy feladat megoldása, sőt lendületesen megindul a munka, és csak kicsit később derül ki, hogy nehezebb lesz a vártnál.) De térjünk vissza a kezdetekhez!

A címadó közmondással vigasztalja, biztatja a kezdő munkavállalót az idősebb kolléga, vagy a kedvét vesztett kisdiákot a szülője. Ők ugyanis már megtapasztalták ezt az élet számos területén, és ez a tapasztalat egyben a jobb jövő ígéretét is rejti: a kezdet nehéz ugyan, de a folytatás már nem annyira; egy idő után sokkal könnyebben fog menni a tanulás, a munka.

Valóban megélhetjük életünk első hónapjaitól kezdve ezt a közös emberi sorsot. A kisbaba eleinte csak igen nagy erőfeszítéssel tud oldalra fordulni, aztán az első lépései, a tárgyak megfogása, keze és lába mozgásának irányítása is milyen nehéz. Görcsös mozgással kezdjük próbálgatni az írást, még a labdázás sem megy könnyen eleinte. Nehezen megy az első száz méter lefutása, a kapálás és a felmosás, az új tánc, a gépkocsivezetés és a dolgozatírás. A mozgásos készségek és az elméleti ismeretek elsajátítása egyaránt hosszabb időt és nem kevés erőfeszítést igényel, csak fokozatosan alakul ki a gyakorlottság, a tapasztalat. Utána már jóval könnyebben mennek ezek a műveletek.

A gyakorlottság, tapasztaltság mellett fontos hajtóerő a motiváltság, a lendület – vagyis az érzelmi hajtóerő. Sokszor tapasztaljuk magunkon, hogy félünk az új dolgoktól. A kezdőnek (ha csak nem túlságosan önhitt) kevés az önbizalma, szorong az újfajta feladattól, és szorongása valóban gátolja a teljesítményét. Ha már valamennyit gyakorolt, és sikerélménye van, akkor nagyobb lesz az önbizalma, kialakul a kompetenciaélménye („meg tudom csinálni!”), és így pozitív érzelmekkel, bizakodással, tettvággyal lát munkához, ami a jó eredmény és a jó közérzet záloga.

A megszokásnak, az idő múlásának is nagy szerepe van abban, hogy a nehéz kezdet után egyre könnyebb lehet a folytatás. Ilyen például a cigarettáról való leszokás, amit eleinte igen nehéz betartani, kínozza szegény embert a nikotinéhség, de fokozatosan ez enyhül, és egy idő után már nem kívánja. Gyász esetén is mondogatjuk egymásnak, hogy „majd az idő enyhíti a fájdalmat”. Ha ez nem következik be, mondjuk egy év alatt, akkor elhúzódó gyászról vagy akár kóros gyászreakcióról beszélhetünk.

Depresszió (vagy csak egyszerű rosszkedv, kiábrándultság, fásultság) esetén jelentősen gyengül az emberben a fentebb említett motiváltság, lendület. A rossz hangulat elmúltával ez is megváltozik, és ismét kedvet kapunk a cselekvésre, munkára. De ha ezt minden alkalommal megvárnánk, akkor bizony sok időt elvesztegetnénk. Érdemes az elején szándékosan „erőltetni” a dolgok elkezdését, még ha egyáltalán nem kívánjuk, sőt nehezünkre esik, akkor is. Tehát fel kell kelni, megmosdani, felöltözni, kezünkbe fogni a szerszámot vagy a könyvet, a felmosófát vagy a tollat. Néhány perces erőfeszítés után legtöbbször észrevétlenül belerázódunk a munkába. A testmozgás lelkileg felélénkít, és kezeink, lábaink mozgása egy idő után szinte kívánja a folytatást. Aztán a munka eredménye: a megtisztított zöldségek, az alakuló rend, a felvágott fahasábok stb. látványa pedig sikerélményt ad és kedvet a folytatáshoz meg a munka befejezéséhez.

DR. IGNÁCZ PIROSKA - klinikai szakpszichológus

vissza

MEGELŐZÉS

A BETEGSÉGBE SÜPPEDÉS

A hospitalizációs tünetegyüttes kialakulásáról és megelőzéséről szeretnék írni. Eredetileg a hospes latin szó idegent jelent, a hospitál ige azt fejezi ki, hogy idegenként, vendégként látogatóba megy valaki (pl. tanórát látogat a tanárjelölt vagy a tanár kolléga). A hospice (hoszpisz) már nálunk is ismert kifejezés, menedékhelyet jelent, a súlyos betegek ápolását végző külön intézményt nevezzük így. A latin eredet alapján a franciában hopital a kórház elnevezése, a németben Spital, a régi magyar nyelvben szintén a latinból eredt az ispotály szavunk. A hospitalizáció azt jelenti, hogy valakit kórházban helyeznek el.

A hospitalizációs tünetegyüttes vagy hospitalizmus akkor jön létre, ha valaki tartósan kórházi (kórházias vagy intézeti) körülmények közt kényszerül élni. Például intézetben elhelyezett sérült gyermek vagy krónikus beteg felnőtt. Részben maga az alapbetegség vagy sérülés, részben az illető személyisége, részben az intézeti körülmények, és nem utolsó sorban az ápoló személyzet viselkedése okozza a fenti problémát. Ez a többrétű tünetegyüttes a következőkkel jellemezhető. Az ingerszegény környezetben a beteg ember szellemi tevékenysége lelassul, a gyermeké nem fejlődik. Érdeklődése beszűkül, főleg saját magával, fájdalmaival, kényelmetlenségeivel, testi funkcióival foglalkozik. Emlékezete, gondolkodása egyre szegényesebb lesz, aktív szókincse csökken. Passzívan viselkedik, keveset mozog. Egy idő után az egyszerű önellátó tevékenységet sem végzi el, amit testi állapota alapján meg tudna tenni (pl. nem mosakszik önállóan, etetést-itatást igényel). Pasz-szivitása miatt testileg is egyre jobban legyengül, ügyetlenebbé válik, „kijön a gyakorlatból”, ez korlátozza a mozgásban, cselekvésben, még ha időnként szeretne is tenni valamit. Testi-lelki leépülése mellett legtöbbször szinte „belesüpped” az állapotába, a betegszerepébe. A hospitalizmusban szenvedő ember valóban szenved, mert betegnek, kiszolgáltatottnak érzi magát, és reménytelennek a sorsát. Mégis – a megszokás, az önállótlanság, a tehetetlenség következtében – legtöbbször ragaszkodik a gyógyintézményhez, fél a hazabocsátástól. Nem tesz erőfeszítést a gyógyulásáért, egyre mélyebben süpped a beteg-létbe.

A hospitalizálódott egyén a környezete számára is terhes lehet, hiszen fokozott odafigyelést és gondozást igényel más betegekhez képest.

A beteg ember személyiségétől igen sok függ ebben a kérdésben. Gyengébb énerővel rendelkező embert hamarabb leteríti a betegség lelki értelemben is. Hajlamos súlyosabbnak érezni a baját és reménytelennek a helyzetét, szeretne meggyógyulni, de saját maga nemigen tesz érte, elhagyja magát, szinte belesüpped a betegségbe, mint egy mély gödörbe. Az igazán énerős személyiség, ha meg is inog egy-egy váratlan csapás után, de nem adja fel, szívósan küzd a betegsége ellen. Bizakodni próbál, tartja a diétát, elfoglalja magát, gyakorolja az előírt mozgásokat. Tornáztatja nemcsak a testét, hanem az elméjét is, olvas, rádiót hallgat, utána végiggondolja az olvasottakat és hallottakat, rejtvényt fejt, beszélget másokkal, foglalkozik a világ dolgaival. Láttam a kórházban súlyos beteg nőket ágyban fekve kötni és hímezni, közben befőzésről meg az unokákról beszélgetni egymással, és ők sokkal tovább megőrizték testi erejüket és szellemi frissességüket, mint azok, akik naphosszat befelé fordulva tépelődtek vagy szunyókáltak.

A betegség fajtája, súlyossága szintén meghatározó tényező. Nagy fokban mozgáskorlátozott (pl. féloldali bénulásban szenvedő) beteg okkal érzi úgy, hogy önálló életvitelre képtelen, ezért fokozott gondozást, kiszolgálást vár el. Ezen belül is vannak különbségek, egyesek akkor sem veszik el éjjeliszekrényükről a poharat, ha kis nyújtózással elérnék, mások viszont addig erőlködnek, míg – csekély segítséggel – egyedül meg nem tudnak mosdani.

Az intézeti körülmények jelentősége felemás. Kopott, szegényes, ingerszegény környezetben a szellemi leépülés alaposabb, ám a hazahúzó – és a gyógyulás felé serkentő – erő itt kifejezettebb. Színes, esztétikus környezetben, ahol beszélgetésre, játékra is több lehetőség van, a képességek leépülése lassúbb, ugyanakkor a beteg kevésbé kívánkozik haza, a betegszerep csalogatóbb.

Az ápoló személyzet és a hozzátartozók feladata nehéz és némileg ellentmondásos. A gyenge és tehetetlen beteget nyilvánvalóan minél teljesebben ki kell szolgálni. Embertelen dolog, ha a fekvőbeteg nem mozoghat, pl. infúzió csöpög a karjába órákon át, és az ebédjét érintetlenül viszik ki, anélkül, hogy valaki megetetné, megitatná. Hallunk olyat is, hogy sok a beteg, kevés a nővér, és nincs, aki idejében ágytálat hozna a betegnek, akik így a legborzasztóbb helyzetbe kerül önhibáján kívül. Viszont a segítést lehet túlzásba is vinni. Láttam beteget kisebb agyvérzés után enyhébb fokú végtaggyengüléssel, akinek hozzátartozói semmit nem engedtek csinálni, mindent a kezébe adtak, etették az ágyban, minek következtében egyre fél-szegebben, ügyetlenebbül mozgott. A diplomás, vezető állású és egészségesként parancsoló modorú férfit nemcsak kiszolgálták családtagjai, de szinte csecsemőként kezelték, túlféltően mindent pontosan előírtak számára, mikor mit ehet, mit olvasson, mikor aludjon stb. Önállótlan, bizonytalan, szorongó, csüggedt emberként élt tovább, és szerintem hamarabb meghalt, mint betegségéből következett volna. Egy nőbeteg, szintén agyvérzés után, sokáig tehetetlen, letargikus állapotban feküdt a kórházban, teljes kiszolgálást igényelve. Hazakerülve, az otthoni környezet hatására lelkileg összeszedte magát, és nagy akarattal hamarosan önellátóvá vált, egy ép kezével példamutató módon sütött-főzött, takarított.

A hozzátartozók mindig biztatóan, támogatóan álljanak a beteg mellett, segítve, áldozatokat is vállalva érte, de kisgyermekként kezelve. Amit csak lehet, önállóan tegyen meg a beteg maga körül, az ő gyógyulni akarása a legfontosabb az alapbetegség, illetve a szellemi leépülés leküzdéséhez. Utóbbihoz a beszélgetés, olvasás, a memóriagyakorlatok, a naponta végzett agytorna is nagyon fontos.

DR. IGNÁCZ PIROSKA - klinikai szakpszichológus

vissza

JELKÉPEINK

SZÉK, FOTEL, TRÓN

Egyre többen olvastak, hallottak a testbeszédről. Testtartásunk, mozgásunk akaratlanul is igen sokféle tulajdonságunkról, hangulatunkról, rejtett szándékunkról árulkodik. Az ülés (leülési mozdulat, ülési testhelyzet, közben mozgások) hasonlóképpen informatív. De ha belegondolunk, a szék formája, kialakítása, elhelyezése is tükrözi, tükrözheti gazdájának egyéniségét, társadalmi státusát, más emberekhez való viszonyát.

Nem tudjuk, ki alakította ki az első széket. Háromezer évvel ezelőtt, az egyiptomi kultúrában már ún. lécvázas, támlátlan székféle alkotmányokon ültek. Az előkelő rómaiak pl. lakomáikat nem széken ülve, hanem alacsony heverőkön oldalt elnyúlva eszegették végig.

A magyar nép kultúrában bizonyos foglalkozásokhoz jellegzetes ülőalkalmatosság járult, ilyen pl. az alacsony, kerek, kimélyített ülőkéjű, háromlábú suszterszék, a téglalap alakú, négylábú fejőszék (melyen kukoricamorzsoláskor, babfejtéskor is lehetett ülni). Falun a ház elé az utcafrontra hosszúkás, durva lócát ácsoltak, azon üldögéltek vasárnap délután. Hasonló lócákat finomabb kivitelben és támlával ellátva a lakószobában is alkalmaztak. Parasztházaknál az előző évszázadokban főként gyékény- vagy kukoricalevél-fonattal bevont székeket vagy egyszerű deszkaszékeket használtak. A tisztaszobában faragott, esetleg festett karos lócák álltak. Nagyúri, majd polgári lakásokban jelent meg az öblös karosszék. Gyakran csak egy példányban, és ez a ház urának, a legidősebb férfinek az ülőhelye volt. Gondolkodószéknek is nevezték. A különféle stílusok, pl. reneszánsz, szecesszió stb. a székformák és díszítések hihetetlen gazdagságát hozták. A fotel, nyugágy későbbi találmány. Több évezredes alkotmány a trónus, mely a legfőbb uralkodó helye. Nemcsak igen díszesen kivitelezett bútordarab, hanem nagyobb is minden más széknél, és magas emelvényen foglal helyet, ezzel is mutatva, hogy a király magasan a többi ember felett áll.

Jelenleg is nagyon sokféle ülőalkalmatosság van forgalomban. Gyárban, laboratóriumban stb. egyszerű ülőkéket alkalmaznak, ezzel is jelezve, hogy itt nem szükséges a kényelmes ülés. Az irodai dolgozók kényelmesebb székeken ülnek, a tárgyalót reprezentatív ülőhelyekkel rendezik be. Mind közül kiemelkedik a munkahelyi vezető széke, ez kényelmesebb is, magasabb is és legtöbbször sokkal „több lábon áll”. Jellemző, ahogy a magas rangú (vagy nagyobbnak látszódni akaró) egyén fogadja a beosztottját, ügyfelét. A vezető a magas, kényelmes – és gyakran az íróasztal által „védetten” álló – ülőalkalmatosságon terpeszkedik, az alárendelt személy pedig vagy áll előtte alázatosan, vagy egy kisebb székre, esetleg egy alacsonyra süppedő fotelba kényszerül. A tömegközlekedésben egyre jobb minőségű ülésekkel találkozunk. Hol vannak már a gyerekkorunkban még megszokott, való-ságosan fapados vonatok és villamosok? Már csak az olcsóbb repülőjáratok megnevezésében.

A szék szimbolizálja a személyt, a jelenlétét, a fontosságát. A szívesen látott vendéget székkel kínálják, leültetik, sőt tiszteletből letörlik az ülőkét (a fodrász megfordítja az aznap már sokak által használt párnát, aminek csakis jelképes jelentősége van). A fontos személyt az asztalfőre invitálják, a kevésbé fontos emberek az asztal végére kerülnek. Ha a résztvevők egyenlőségét akarják hangsúlyozni, akkor egyformák az ülőhelyek, és lehetőleg körben vagy négyzet alakban helyezkednek el (kerekasztal-tárgyalás). A „képviselői” vagy „elnöki szék”, a „miniszteri bársonyszék” kifejezés nem a valóságos ülőalkalmatosságot, hanem a pozíciót, a hatalmat jelenti. Ehhez hasonló az akadémikusi székfoglaló beszéd megtartása. Amikor egy munkavállalónál fennáll a leépítés veszélye, azt mondjuk, hogy ragaszkodik a székéhez, illetve félti – vagy elveszítette – a székét. Még ma is szokás, hogy az elhunyt családtag helyét fenntartják az asztalnál.

Igen érdekes megoldást láthattunk Schaár Erzsébet szobrászművésztől, aki „egy kapcsolat történetét” mutatta be két székkel, ahogy azok először összefonódnak, majd fokozatosan eltávolodva végül hátat fordítanak egymásnak.

DR. IGNÁCZ PIROSKA - klinikai szakpszichológus

vissza

Főoldal

Az oldal összefoglalása

Elérhetőség

Jöjjön el hozzánk

Bemutatkozás

Néhány szóban intézményünkről

Munkatársaink

Ismerje meg pszichológusainkat pszichoterapeutáinkat és pszichiátereinket

Tevékenység

Itt megtudhatja mit ajánlunk önnek

Készítette: Kovács Kázmér